Állócsillagok

(stelloe fixoe), a bolygókkal szem ben amaz égi testek, melyek viszonyos helyzetüket változatlanul megtartják, vagy helyesebben, melyek sajátos mozgása oly csekély, hogy érzékeny megfigyelési módszerek nélkül csak évszázadok multán vehetők észre. Ezek adják meg tehát az égboltnak évezredeken át lényegileg megmaradó jellegét. Jellemző sajátságuk, hogy úgy a szabad szem számára, mint a legkitünőbb távcsőben is pontalakuak, és hogy fényük a bolygóékkel ellentétben nyugtalan, csillogó (szcintilláció), és folytonos szinváltozással járó kialvásban s ujra éledésben látszik. E jelenség oka a közepes szélességek adott folyton változó légsűrüségben, egyenlő sürüségü légrétegek eltolódásában és a levegő páratartalmában keresendő, és részint fényszórás (diszperzió), részint interferencia által jő létre. A trópusok alatt az időjárási viszonyok tetemesen állandóbbak, a levegőben levő vizgáz a magasabb hőmérséklet miatt harmatpontjától távolabb lévén, az Á.-, fénye is sokkal nyugodtabb és a bolygóékhoz hasonlóbb; csak a horizon szomszédságában és az esőzési időszak bekövetkezésekor észlelhető nagyobb mérvü szcintilláció. A szcintillométernevü műszer segítségével foglalkozott e jelenséggel és annak a bekövetkező időjárással való összefüggésével tudományos alapon Montigny csillagász.
[ÁBRA] AZ ÉSZAKI ÉG ÁLLÓCSILLAGAI

Az állócsillagok nagyságrendje.
Látszólagos fényességök (tehát nem, mint ezt a név sejtetné, valóságos nagyságuk) szerint a csillagászok az állócsillagokat már a legrégibb időktől fogva nagyságrendekbe sorozzák; az 1. rendü csillagok a legfényesebbek; az első öt nagyságrendbe tartozó csillagokat a közepes, a 6-7. rendü csillagokat csak igen éles szem látja; a 7.-nél alacsonyabb rendü csillagok csak távcsövön át figyelhetők, innen a teleszkópiumos csillagok gyüjtő nevével is illetik. A leggyöngébb csillagokat némely csillagász szerint a 14., mások szerint éppen a 20. nagyságrenddel jelölik. A nagyság meghatározása leggyakrabban. becslés szerint történik, mi Argelander utasítása szerint különösen a változó csillagok megfigyelésénél igen megbizható adatokhoz vezet, ha a csillagot egy nála kissé fényesebb és nála kissé gyöngébb csillaggal hasonlítjuk össze. E célból a nagyságok közét még 10 egyenlő részre szokás osztani. A puszta becslés módszere azonban a gyöngébb csillagoknál az egyes megfigyelők között igen tetemes különbségekhez vezet, mint ezt a nagyságrend alsó határának 14-gyel és 20-szel való különböző jelölése is mutatja. Pontosabb vizsgálatoknál az asztrofotométerrel a csillagfény intenzitását mérik, melyből a nagyság a Pogson-féle képlet segélyével kiszámítható. Ha ugyanis m1m0,-a két csillag nagysága, i és i0 ugyanazok intenzitása, akkor m=m0-2.5 log i\i0.
Az elsőrendü csillagok száma 17; ezek közül 8 az északi gömbhöz tartozik.

Az állócsillagok jelölése.
A katalogusokban előforduló hat első nagyságrendhez tartozó csillagok legtöbbje és a felsőbb rendbeliek egynémelyike külön csillagászati jelöléssel bir. A szembetünőbb csillagokat már az arabok, rómaiak és görögök látták el névvel; ilyenek Betelgeuze, Algenib, Regulus, Sirius, Prokyon és hasonlók. E nevek természetesen nem elegendők, és ezért Bayer és Doppelmayer óta a csillagokat minden egyes csillagképen belül görög vagy latin betükkel szokás jelölni, melyeket a csillagkép nevéhez illesztenek, p. a,: Orionis, R Geminorum. E jelölés mellett a betük sorrendje nagyjában a csillagok nagyságának egymásutánját is adja, úgy hogy rendesen az a-val jelölt csillagok a legfényesebbek. De mivel a csillagképek csillagainak szánni a betüét messze tulhaladta, a csillagokat végül folyó számokkal szokás ellátni, úgy hogy a számsor a nagyobbodó rektaaszcenzió irányában haladjon. Innen van, hogy némely - különösen nagyobb - csillag három jelöléssel bir: névvel, betüvel és számmal, mások csak betüvel és számmal a kisebbek csak folyó számmal; szokás azonban a névvel vagy betüvel jelölt csillag mellől a szám jelölését elhagyni. A teleszkopiumos csillagok legnagyobb része még számmal sem bir, s így ezek helyzete az égen tisztán a rektaszcenzió és deklináció adata által határozott és ezekkel az equátoriálison felkereshető. Különösebb esetekben valamely csillag helye szomszédos nagyobb csillaghoz viszonyítva is szerepel.

Az állócsillagok eloszlása és száma.
Az elsőrendü csillagok közül nyolc fekszik az equátortól északra; ezek: Wega vagy a, Lyrae, Capella vagy a, Aurigae, Arkturus vagy a, Bootis, Aldebaran vagy a, Tauri, Betelgeuze vagy a, Orionis, Regulus vagy a, Leonis, Atair vagy a, Aquitae és Prokyon vagy a, Canis minoris. Az eguátortól délre van: Sirius vagy a, Canis maioris, Rigel vagy b,: Orionis, Spica, (Azimech) vagy a,:Virginis, Antares vagy a, Scorpii, Fomalhaud vagy a,:Piscis austrini, Canopus vagy a,:Argus, Acbarnar vagy a,:Eridani, a, Centauri, b,: Centauri és a,: Crucis. Az utolsó négy a geografiai szélesség 50. fokán túl már nem látható. érdekes, hogy Deneb vagy a,:Cygni, Algenib vagy a,: Persei, Sirrah vagy a,: Andromedae és Denebola vagy b, Leonis is némelykor, különösen régibb térképeken mint elsőrendü csillagok szerepelnek; éppen úgy Alfard vagy a,: Hydrae, mely ma alig másodrendü, míg a régebben a második rendbe sorolt Altair ma határozottan elsőrangu. A nagyobb csillagok majdnem egyenlő számban oszolnak el az ég mindkét félgömbjére, de feltünő, hogy míg az északin meglehetősen egyenletes elosztást követnek, a délin csoportokba sorakoznak, melyek aránylag igen csillagszegény hézagokat hagynak maguk között. Argelandernak ma is sürün idézett, az északi félgömbre vonatkozó számlálásai szerint van:
-1. rendü csillag -8.
-2. rendü csillag -35.
-3. rendü csillag -99.
-4. rendü csillag -230.
-5. rendü csillag -748.
-6. rendü csillag -3.002.
-7. rendü csillag -9.951.
-8. rendü csillag -34.169.
-9. rendü csillag -266.678.
-összesen -314.920.
Ezek közül az eguátor alatt álló szabad szem, melynek horizonja pólustól pólusig terjed, mintegy 5000-el lát; a pólusok alatt látható csillagok száma ennek felét teheti, Közép-Európában vagy 4000 csillag olvashatő. Ezek a számok természetesen rohamosan nőnek, ha a teleszkópiumos csillagokat is beleértjük; az ég némely helyein, p. a tejútban a csillagok megszámlálhatatlan tömege áll, és a ködfoltok egynehánya erős nagyítás alatt szintén ezer meg ezer csillagra bontható. A csillagok megszámlálása (Sternaichnngen, starganges) nyomán mondhatjuk, hogy az idősebb Herschel 20 lábas teleszkópiumában az egész égen körülblül 20.3 millió csillag látható; Herschel a 40 lábas reflektorával magában a tejútban látható csillagok számát 18 millióra becsüli. Ha mindamellett az égboltozat, mint várhatnók, nem tündöklik állandóan a Nap fényében, ez Olbers hipotézise szerint onnan van, hogy a tért egy bár igen finom anyag tölti be, mely a csillag fényét hosszu utján gyengíti és elnyeli.

Az állócsillagok színei.
Az állócsillagok fénye különösen a távcsőben határozott színi különbségeket mutat; a szabad szem e színezetet kevésbbé veszi észre, leginkább még az elsőrendü fehér sárga és vörös csillagokon. Hogy valamennycsillag a horizon közelében vöröses, más jelenségcsoportba tartozik, mely tisztán a levegő páratartalmában és fényabszorpciójában leli magyarázatát. A legtöbb csillag minden nagyságrendben fehér; különösen szép kékes fehér a nagyobbak közül a Sirius, a Wega, az Altair, a Regulus, a Rigel, a Spica. A régiek a Siriust határozottan vörös színünek (rubra canicula) irják le. Eme gyakran idézett színváltozás érdekességéből sokat von le az ujabb időben mindjobban megerősödő gyanu, hogy itt fordítási félreértés forog fenn. Határozottan sárga szinü nagyobb csillalagok az Arkturus, Prokyon, Capella, b, Ursae minoris és Ursae maioris, mely utóbbi csillag bizonyos határok között színváltozó is, mit az ógyallai színmérési megfigyelések is erősítenek. Vörös csillagok a Betelgeuze, Antares (innen neve: Ellenmars) és különösen Herculis. A kisebb csillagok között a Ceti (Mira Ceti) sötétvörös, Lyrae kékes, Ursae majoris kisérője zöldes. A fény- és színváltozása által nevezetes Argus 1843-ig vöröses sárga volt és 1850-ben már Mars bolygóénál is sötétebb vörös színt öltött. A színmeghatározás ujabb időben szintén mérés utján történik a Zöllner-féle koloriméter segítségével. A legtöbb erre vonatkozó megfigyelés az ógyallai csillagvizsgálóból került ki. Az álló csillagok fénye, mint a Napé, sajátos fény. Ezt minden kétségen kivül mutatja fényük nem polározott volta és a spektrálanalizis mely utóbbi még arra is képesit, hogy a saját fényt előidéző izzó anyagokat és azok hozzávetőleges hőfokát megismerjük.

Az állócsillagok távolsága.
A csillagászok minden fáradozása mellett csak 1838-ban sikeriüt Besselnek egy álló csillagnak, 61 Cygni-nek évi paraliaxisát és ezzel a Földtől vagy Naptól való távolságát meghatároznia. Ha ugyanis pi, a parallaxis, akkor a csillagnak a Naptól való távolsága a föld- és naptávolság egységében kifejezve:206265\pi. Ezóta több A. parallaxisa ismeretes; az eddigiek szerint a legnagyobb, parallaxissal, azaz a legkisebb távolsággal biró Á. a Centauri melynek távolságát a fény 3-4 év alatt futja be. Az Á. távolsága földi mérték szerint mérve megfoghatatlan számokhoz vezet; ezért választják távolságegységül az utat, melyet a másodpercenkint 300,000 kilométernyire terjedő fény egy év alatt megtesz. Herschel becslése szerint vannak égi testek, melyek fénye csak évezredek multán éri földünket. A hozzávetőleges hipotézisek melyek szerint a fényesebb vagy nagyobb sajátos mozgással biró csillagok hozzánk közelebb állanának, e tényleges mérések alapján, tarthatatlanok. Természetes, hogy a távolság ismerete még nem hozza magával a valódi nagyságét is; erre szükség volna az Á.- ok látszólagos átmérőjének meghatározása, mi még a legnagyobb távcsövekkel sem lehetséges, az álló csillagok ezekben is csak pontoknak mutatkozván.

Változó csillagok.
Az Á.- ok elég tetemes száma fényváltozásnak van alávetve, mellyel némely ritkább esetben még a színváltozása is jár. A fényváltozás többnyire egyszerüen, v. összetettebben periodusos és a legkülönbözőbb tartamu, de vannak csillagok, melyek fénye hosszu idők óta egyszerüten csak folytatólagosan fogy v. nő, és csillagok, melyek hirtelen fényváltozás után most állandó fényüeknek látszanak. Igen sok, ez osztályba tartozó csillagnál a változás egész lefolyása már eléggé pontosan észlelt. A legkitünőbbek egyike Ceti vagy Mira Ceti (a csodálatra méltó) a cet csillagkép nyakán, melynek változékonysága már 1638 óta ismeretes. A fényminimum idejében 11-12-edrendü csillag; a maximumkor majdnem első-, máskor csak 4-edrendü. Az egész változás időszaka 331 nap 20 óra. Rövid periodusban változó a (b,:Persei vagy Algol nevü csillag, melynek fénye 4-ad- és 3-adrendü csillagé között változik. 2, napig 2-3-ad rendü csillag fényében ragyog, azután 8-9 óra alatt 4-edrendüvé sötétedik. Periodusa Argelander szerint 1855-ig kissé rövidült (1784-ben: 2 nap 20 ó. 48 p. 59.42 mp,; 1855-ben: 2 nap 20 óra 48 p. 52.41 mp.), most ismét növekedőben van. Ugyancsak rövid és elég szabályos periodussal bir Aquilae is; 7 nap 4 óra 14 p. 11 mp. tartamu. Minimumkor 5-4-edrendü csillag; azután lassan, majd gyorsabban és ujból lassudva növekszik, míg 2 nap 9 óra mulva 3-4-ed rendü maximumáig érkezik, és azontul minimumáig ismét szabálytalanul fogy. (b,:Lyrse két maximummal és minimummal bir, de változása egy nagyságrendet nem halad meg. A legkisebb minimumtól 3 nap 2 óra alatt emelkedik az első maximumig, onnan 3 nap 7 óra alatt eljut a második minimnmig. A második maximumot 3 nap 3 óra alatt éri el és azután sülyed 3 nap 12 óra alatt ismét az első minimumig. Az egész periodus tartama: 1840-ben: 12 nap 21 óra 46 p. 40 mp., míg 1784-ben 21.5 órával, 1817 és 1818-ban 1 órával rövidebbnek mntatkozott. Cephei úgy látszik a legszabályosabb változó; periodusa 5 nap 8 óra 47 p. 40 mp. és változása szintén csak egy nagyságrendet tesz. Mások egészen szabálytalanul változnak; így Argus Hailey szerint 1677. 4.-edrendü, Lacaille szerint 1751-ben 2-od rendü. E nagyságtől lassan visszasülyedt ismét a 4-ikig. A fényerő sok ingadozása között, mely azonban ujabban a csillagot 2-od rendünél gyengébbnek nem tüntette fel soha, 1843-ban majdnem a Sirius fényével ragyogott, míg már 1865-ben szabadszemmel alig volt látható. Nevezetes, hogy a legtöbb változó fényü csillag vörös színü, és átlag a gyöngébb csillagok seregéből kerül ki.

Uj csillagok.
A szabálytalanul változó csillagok osztályába sorozhatók az ugynevezett új v. időszaki csillagok is, melyek hirtelenül feltünnek és rövid idő mulva többnyire elenyésznek. Mondják, hogy egy ily új csillagnak Kr. e. 134. a skorpiócsillagzatban észlelt megjelenése indította Hipparchust csillagjegyzékének összeállítására. Hasonló tüneményekről elég hír maradt az ó- és középkorból és különösen a Ma Tuan Lin nevü khinai krónikából, de megbizhattó adatokkal csak Tyho de Brahe ideje óta rendelkezünk. Brahe 1572 nov. 11-én a Cassiopeia csillágképben új, kiválóan fényes csillagot pillantott meg, mely láthatóságának első idejében valamennyi állócsillagot, még a Venust is túlsugározta, úgy hogy nappal is, még este mérsékelt borulás mellett is látható volt. Ez év decemberében a csillag fogyni kezdett, 1573 januáriusban már a Jupiternél gyengébb fényü volt, áprilisben 2-ad, juliusban és augusztusban 3-ad, október-novemberben 4-ad, 1574 kezdetén 5-6-ad rendü csillag fényében tűndökölt, míg márciusban a szabad szem számára teljesen eltünt, miután 17 hónapon át látható volt. 1614. ismét Kepler figyelt meg új csillagot, mely az Ophinchus jobblában tűnt fel és valamennyi állócsillagnál fényesebb volt. A következő év kezdetén fogyni kezdett, 1606 kezdetén a szabad szemre nézve már nyomtalanul elenyészett. Külömben mindkét csillag erősebb távcsövön mai nap is látható. A Vulpecula (róka) csillagzat fején 1670-ben Anthelm fedezett fel egy 3-adrendü új csillagot; juniustól augusztusig látható volt, azután eltünt, majd 1671 márciusában mint 4-edrendü csillag és a rákövetkező márciusban ismét mint 6-odrendü csillag felvillant, de ezóta teljesen eltünt. Ugyancsak új csillag volt a Hind által 1848 április 28-án Londonban felfedezett 5-ödrendü vöröses sárga Ophinchus csillag, mely két év mulva már alig 11-edrendünek volt nevezhető. E jelenségcsoportba tartozik továbbá az északi korona-csillagkép egy 9-10-edrendü csillagjának 1866 máj. 12-13. éjjelén 2-od rendü csillaggá való hirtelen növekedése (T Coronae borealis), mely különösen azért nevezetes, mert ez volt az első új csillag, melyre a spektrálanalizis módszere alkalmazást talált. Fénye oly rohamosan csökkent, hogy május 20-án már szabad szemmel nem volt látható. Ide tartozik továbbá az 1876 november 24-én Schmidt által felFedezett 3-adrendü aranyszinü új csillag a Cygnitól keletre, mely 21 nap alatt a szabad szemre nézve elenyészett, ugyszintén az Andromeda ködében feltünt 6-7-edrendü új csillag, melyet 1885 augusztus 19-én Ward, tőle függetlenül aug. 22. a kiskartali csillagvizsgáló fedezett fel. Október közepe táján már ez is 10-edrendü csillagnál gyengébb volt. Azonkivül megemlíthető egy-egy új csillag az Orion és az Auriga csillagképben, melyeknek fénye szintén igen gyorsan gyöngült. Az új csillagok megjelenése a ritka tünemények közé tartozik; az utolsó két évezredben vagy 25 esetről adhatnak számot a csillagászok. Kevesebb bizonyossággal állítják egynehány megvolt csillag eltünését.
A változó és új csillagok természetének magyarázatára a megfigyelésünk körébe eső jelenségek a következő értelmezést adják: a csillag fénye periodusosan változó, ha felülete Napunkhoz hasonlóan foltokkal van borítva s tengelyforgása következtében a Föld felé más-más oldalát fordítja, vagy ha körüle sötét bolygó kering, mely pályafutásában a csillag és a Föld közé kerülvén, a csillag fényét részben felfogja. Ha az első esetben, miként Napunknál, a felületi foltok szintén valamely periodushoz kötöttek, akkor összetett vagy szabálytalanabb fényváltozási folyamattal állunk szemben. A második eset számára tényleges példáink vannak: a Siriusnak ugymint a Prokyonnak sötét kisérői vannak, melyek csak azért nem idéznek elő fogyatkozást, azaz fényváltozást, mert a látóvonal nem esik a pálya sikjába; ellenben az Algolról kimutatta a spektrálanalizis, hogy a fényváltozás ténylegesen mozgásra vezethető vissza; amennyiben egy sötét kisérő időnkint elfogja előlünk a fényét. Az új csillagok valószínüleg a hűlés előrehaladott állapotában levő égi testek, melyek vagy valamely más égi testtel összeütközvén, a magas hőkifejlődés következtében ujra izzanak, v. nagy excentricitásu pályában mozgó ugyancsak aránylag hideg kettős csillagok, melyek a kölcsönös közeledésnél az árapályhoz hasonló, esetleg a még izzó belsőből kitörő vulkánosságot mutatnak. Erre vall ez új csillagok spektruma is, mely rendesen a mondott uton magyarázható két spektrum egymásra fektetéséből érthető. De nem lehetetlen az sem, hogy igen hosszú tartamu fényváltozásról van szó, melynek egyes fázisai még eddig kikerülték a csillagászok figyelmét.

Az állócsillagok spektruma.
Az állócsillagokra alkalmazott spektrálanalizis fölötte fontos eredményekhez vezetett, amennyiben megismerni tanultuk az égi testeket alkotó anyagokat és azok izzási állapotát. Annál érdekesebb, hogy a számtalan állócsillag spektruma mesterkéletlenül három főtipusba, az ugynevezett Vogel-féle tipusokba sorolható.
I. tipus. Csillagok, melyek izzási állapota oly magasfoku, hogy spektrumában a fémvonalak v. csak fölötte gyengén, vagy éppen nem láthatók, míg a spektrum kék és ibolya vége fényteljessége által feltűnő. Ez a fehér csillagok osztálya. a) Felette gyenge fémvonalak, erős széles hidrogénvonalak (ide tartozik a legtöbb fehér csillag, p. Sinus, Wega); b) hiányzó hidrogénvonalak, a fémvonalak is igen gyöngék, a spektrum majdnem teljesen folytonos (p. b,:Orionis); c) fényes
hidrogénvonalak és a jellemző a Napon is el8for duló (Helium-) vonal (eddig csak b,:Lyrae és Cassiopeiae).
II. tipus. Csillagok, melyeknek fotoszférája Napunkéhoz hasonlóan már erósebb abszorpciót létesít; a fémvonalak jellemzők, a spektrum kék és ibolya vége az alacsonyabb hömérsékletnek megfelelőleg aránylag gyenge, a vörös végen erőteljes elnyelési sávolyok láthatók. Ez a sárga csillagok osztálya. a) Számos, külónösen a spektrum sárga és zöld mezejében tisztán észlelhető fémvonal, mely néhány esetben sávolyos csoportba sorakozik, de az I. tipusu csillagoknál gyengébb hidrogén-vonalakkal (Capella, Arktur, Nap). b) Sötét fémvonalak, egyes sávolyok és ezek mellett még fényes vonalak (T Coronae, Wolf és Rayet négy hattyucsillaga, R Geminorum).
III. tipus. Csillagok, melyek izzási hömérséklete oly alacsony, hogy a fotoszférájukban lévő anyagok már vegyileg egyesülhetnek. Spektrumukban sötét vonalokon kivül mindenütt erőteljes abszorpciós sávolyok hozódnak át; az ibolyavég feltünő gyenge, a spektrum vörös vége kivételesen erőteljes. Ez a vörös csillagok osztálya. a) Az elnyelési sávolyok a spektrum ibolya vége felé élesen határoltak, a vőrös vég felé elmosódottak ( Herculis, Orionis, Pegasi); b) a sávolyok határolása a spektrum vörös vége felé éles, az ibolya vég felé elmosódott (nagyon kevés és és csak gyenge fényü csillagokból álló osztály; Schjellerup, Catalog roter Sterne Nr. 78, 152, 273). Ez az osztályozás fizikai jelentösége a benne mutatkozó hómérsékleti és fejlődésmeneti fokozatban indokolt, mely még szabatosabban tüntethető fel, ha a csillagokon végzett kellő számu spektrum-fotométriai méréssel rendelkezünk.

Az állócsillagok saját mozgása.
Az Á. saját mozgása élesen megkülönböztetendő a napi látszólagos mozgástól, melyszerint minden csillag 24 óra alatt az equátorral párhuzamos körben látszólag megkerűli a Földet keletről nyugat felé, és össze nem tévesztendő az aberráció, precesszió és mutáció okozta, minden csillagot színre egyképen illető helyzetváltoztatással. A szóban forgó mozgás az Á.-nak a világürben való tényleges helyzetváltozása, melyet Halley már 1717-ben fedezett fel, midőn a Sirius, Aldebaran és Arkturus helyzetét a Hipparchus-féle csillagkatalogusban adott helyével összehasonlította. Midőn a mult évszázad vége felé a Bradley és a 40.-50 évvel későbben eszközölt Piazzi-féle már igen pontos helyzetmeghatározások összehasonlitása lehetségessé vált, az idósb Herschel már számos Á.-nak, többek között a Napnak is, levezethette sajátos mozgásait. Természetes, hogy ez a meghatározása a mozgásnak csupán a látóvonalra merőleges komponensére vonatkozhatik. A legerősebb saját mozgással biró csillagok a Groombridge-katalogus 1830 száma, évi 7 ívmásodperccel; 61 Cygni és Lalande katalogusának 21,185. száma évi 5 mp.-tel. E csillagok csak 3-5-öd-rendüek; a fényesebb csillagok között Arkturus bir a legszembeötlöbb, évenkint 2 mp: et tevő mozgással. Több mint 50 csillag évi 1 mp: el meghaladó mozgással bir. Ha e sajátos mozgás ismerete mellett a csillag parallaxisa is adott, akkor a tényleges mozgás is meghatározható. Ily módon azt találjuk, hogy az évi sajátos mozgásnak a látóvonalra merőleges összetevője 1830. Groombridge-. nél 1360, 21185. Salandenál 1430. a sarkcsillag-nál 140; Arkturusnál 2646, Siriusnál 963 millió kilométer. Ujabb időben e mozgásnak másik, a látóvonalba eső összetevője is könnyüszerrel, még pedig a parallaxis ismeretétől függetlenül és abszolut p. kilométer-mértékben meghatározható, a spektrál-analizis és a Doppier-féle elv segitségével. Valamint ugyanis valamely mozgó hangforrás hangjának magassága az észlelőhöz való közeledésében emelkedni, a tőle való távolodása közben csökkenni látszik, úgy valamely mozgó test spektrumában fellépő vonal az ibolya felé tolódik, ha a fényforrás közeledik, a vörös felé nyomul, ha a fényforrás távozik az észlelőtöl. A mozgás sebessége magával a vonal eltolódásával arányos, és a képletből számítható, ha a megfigyelt hullámhosszuságu vonalnak hullámhosszuságban kifejezett eltolódását, v a fényterjedési sebességet, c és c' a csillag és Föld egymásfelévaló mozgásának sebességét jelenti. Ily módon találták, hogy Sirius mp.- enkint 32 km.-el közeledik felénk, míg az Arkturus 52 km.-tel távolodik. E mozgás mindkét komponensében bizonyos, a csillagok az égen való eloszlásától függő szabályosság mutatkozott, mely a Napnak (l. o.) a térben való sajátos mozgására engedett következtetni.

Forrás: A Pallas nagy lexikona