Carassius auratus Bleek. (állat), a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó mintegy 30 cm. hosszuságot elérő hal; alapszíne rendesen cinóbervörös aranyos zománccal; a vörös alapszín nélküliek az ezüsthalak; vannak arannyal meg ezüsttel; esetleg feketével tarkázottak is. Az A.-at Khinában; ahol king-jó-nak nevezik, és Japánban régóta tenyésztik s igen valószínü, hogy mint színvarietás a közönséges kárászból (Carassius vulg. Nordm.) fejlődött. Először 1728-ban Worth Fülöp hozta Angolországba, ahonnét mint szobai és kerti aquáriumokban tényésztett díszhal csakhamar Európaszerte elterjedt. Egyik fajtája az ú. n. teleszkóphal. amelynek rendkivül nagy, kiduzzadt szemei sajátságos, szépnek éppen nem mondható külsőt kölcsönöznek.
Tenyésztése. Az ikrából kikelő porontyok az első évben fekete szinüek s csak egyenként fejlődnek testükön ezüstszinü pikkelyek, melyek végre belepve az állat testét, azt ezüstszinüvé teszik. Később az ezüst szin is változást szenved, lassankint vörös szint vesznek fel az állatok, s mennél öregebbek, annál szebbekké válnak. Kivételesen olyan aranyhalak is találhatok, melyek már poronty korukban vörös szinüek s később ezüst szint vesznek fel, sőt olyanok is, melyek már kezdettől fogva vörösek, s e szint életfogytiglan megtartják. Ujabban főleg mesterséges tenyészkiválasztás által olyan változatokat létesítettek, melyek vörösszinü testen fehér és fekete rajzolatokat mutatnak. Az állatok szinének szépségére nagy befolyást gyakorol a napfény s a viz vastartalma; sekély tavakban, amelyek vizéhez a nap jól hozzáfér, szinük a leggyönyörübb lesz, különösen akkor, ha a tó vize vasat is tartalmaz. Mesterséges tenyésztésük csak abban áll, hogy valamely kisebb tóba az ivarérett öreg halakat bebocsátják s itt az ivadékot a szükség szerint etetik. Szapora állatok, s valami külön gondozást nem is igényelnek. Ha a tó télen át befagyna, akkor ősszel ki kell halászni s a halakat télen át oly medencében tartani, melynek vize be nem fagy. Ha a tavak fenekét kerti föld v. tőzeg képezi, az aranyhalakat etetni sem kell, ha azonban a tó feneke homok, akkor rovarokkal, férgekkel, összeőrölt olajpogácsával különösen lenmagpogácsával kell őket etetni, s tanácsos a tóba időnként. némi trágyalevet bocsátani. Tavakban meglehetős nagyságot érnek el, néha 30 cm.-nél is nagyobbak lesznek. Husok igen izletes, jobb a közönséges pontyénál.
Üveg medencékben tartva, az állat felnövekedése a medence nagyságától függ; tág medencében, ha nem rakunk abba sok halat, megnőnek 15 cm. nagyságra is, mig szűk helyen csak 6-8 cm. hosszuak maradnak. Ha medencékben tartjuk, ugy minden i ad nap fel kell vizüket ujítani, de a felujításnál a régi vizet soha sem szabad egészen leereszteni. Kézbe fogni nem tanácsos őket, mert nagyon érzékenyek, nem szabad továbbá a medencét közvetlen a napnak vagy a kályha melegének kitenni. Medencéjükbe kavicsokat kell rakni, s ha lehet, valami vizi növényt is belé helyezni. A medencékben tartott aranyhalakat etetni nem kell bőven; ostyamorzsalékon is el lehet őket évekig tartani. Közönségesen legyekkel, zsemlyemorzsával, továbbá kiszárított s porrá tört hussal szokás az aranyhalakat etetni. Az aranyhalak tenyésztésével bővebben foglalkozik a következő munka: Christian Wagner: Wasserkultur. Bremerhaven, 1880.
Forrás: A Pallas nagy lexikona
Aranyhal
