Antimonit

(ásv.), a leggyakoribb antimónérc, ólomszürke, élénken fényes fényü szulfid ásvány; antimónszulfid (Sb2S3). Hosszu oszlopos, tűs kristalyai rombos rendszerbeliek; a kristályok vége ritkán fejlődött ki tökéletesen, az egyes tűk gyakran hajlottak, töröttek. Kitünően hasad. Könnyen, már gyertyalángban is megolvad, a lángot zöldesre festi. Vagy egész teléreket képez gránitban, gnájszban, trachitban és más kőzetekben quarccal, vagy pedig más ásványok, nevezetesen a barit, galenit, kisérője. Hazánk egyik legnevezetesebb termőhelye az A.-nak, csak még Japánból (Ichinokava) hoznak szebbeket, de ezeket is csak az utóbbi években, úgy, hogy a gyüjteményekben leginkább a magyar A.-ok szerepelnek. Legszebbek a felsőbányaiak, azonkivül Selmecen, Körmöcön, Magurkán (Liptóm.), Kapnikon, Toplicán (Hunyadm.) stb. Külföldi térmelőhelyei közül megemlithető Csehország (Přibram), Szászország (Freiberg). Az A. felületén gyakran antimonokkerré mállik; a valentinit (Sb2O3) is mállási térménye. A kereskedésbe hozott A.-nak s antimón-preparátumoknak úgyszólván egész mennyiségét antimonitból olvasztják ki. Az A. finom porát az ó-korban kozmetikus szernek használták, stibi vagy stimmi volt a neve és innen a stibium szó az antimón elem megnevezésére.

Forrás: A Pallas nagy lexikona